Garay János
Töltsd pohárba, és csodát látsz!
Színe mint a bikavér,
S mégis a gyöngy, mely belőle
Fölragyog, mint hó, fehér.
És a tőke, melyen termett,
Nemde oly zöld, mint a rét?
Hol leled föl szebben együtt
Szép hazánk háromszinét?
A szekszárdi és egri borvidékek és bikavéreik közötti évtizedes, évszázados vetélkedést szépen simítja-boronálja össze Garay János verse, mely bár a szekszárdiról szól, nemzeti lobogónk színeivel egészen Egerig elér. Mindkét borvidék meghívott, reprezentáns borászai természetesen a bikavér, mint borfajta történelmének vérzivataros évszázadainak, észak és dél ellentéteinek áttekintésével kezdték a beszélgetést. Bár Szekszárd pincéiben korábban hangozhatott fel a bikavér neve, a középkorig csak fehér borokat készítő Egerbe érkező szerbek, az egri püspökök Olaszországból és a francia eredetű ciszterci szerzetesek burgundiából vörös bogyókat termő szőlőtőkéket hoztak és importálták az új borkészítési technológiákat is.
Az Egri Bikavér megszületésére azonban még a XIX. század második feléig kellett várni, amikor a helyi Grőber Jenő borász tudatosan házasította vörösborait egy magasabb minőségű, harmonikusabb bortípus elérése érdekében. Amíg a világháborúk és a rendszerváltás között Szekszárd nem is használhatta boraira a Bikavér márkát, addig Egerben „dúlt” a szocialista borászati iparosítás, a monopolizálás, a minőség tömegtermeléssel logikusan együtt járó erodálásával. A ’80-as évek második felében nemcsak a nagypolitikában, de mindkét borvidéken is megindult az erjedés, előbb a termelőszövetkezetek, majd a magántermelők is jelentkeztek saját boraikkal a piacokon. A mezőgazdasági magánterületek privatizációjával, újra telepítésével, hozamkorlátozással és meg-meglóduló, célzott állami támogatással magánpincék tucatjai, majd százai kerestek megélhetést a piacon mind egyedibb boraikkal. A ’90-es évekre kezdtünk elveszni az egyedi címkék, nevek, dűlők, évjáratok között. A harci ék szerepét betöltő Villány után mindkét borvidék kezdte egyéni hangját keresni. A cabernet fajták, barrique borok és brutális alkoholtartalmak utáni kijózanodásban egyre letisztultabb, fűszeresebb, vibrálóbb borokat fedezhettünk fel. A kétezres évekre a bikavér ugyan még mindig a német diszkontok olcsó, alsópolcos bora volt, kiváló tételek már hazai és nemzetközi versenyeken is érmekre váltották a verejtéket. Mindkét borvidék hasonló módon saját szőlőfajta preferenciákkal állt elő, Szekszárd a kékfrankosra és a kadarkára míg Eger a kékfrankos mellett a nemzetközileg jól csengő syrah-ra (siraz) szavaz, de utat engedve más fajtáknak is a színesebb kép kialakításában.
Míg Szekszárd a homogénebb termelői struktúra (sok, közel azonos potenciálú, középméretű családi borászat) miatt a dűlőszelekcióra és a csúcsborok mellett a megfizethető középkategóriára koncentrál, addig Egerben egy szűk, de hatékony termelői kör az alacsonyabb árú, sztenderdizált alap-bikavérekben keres megélhetést, míg top-borászatok a hegyoldalak és a polcárak nagyobb magaslatait ostromolják Bikavéreikkel.
Mindkét borvidéken a „harmónia” lett a kulcsszó. A termékleírások folyamatos fejlesztésen – általában szigorításon – esnek át, mind a termésátlagok, mustfokok tekintetében, de a kétszintű, alap-és prémium kategória mindkét borvidéken egyértelműsödik. Marketing szempontból a „bika” vizuális és verbális motívumát mindkét kategóriában Eger tartotta, tartja fontosabbnak, Szekszárd sokkal inkább távolságtartó a kissé kikopott klisétől. És továbbra is a legnagyobb kérdés a belföldi vagy az export értékesítés favorizálása – mindkét borvidéken.
A Szekszárdi borvidékért Mészáros Pál, Sebestyén Csaba és Takler András, az Egri borvidékért Thummerer Vilmos, dr. Pók Tamás és Soltész Gergő harcolt. A békés pódiumbeszélgetést Tóth Adrienn, Wineglass Communication moderálta rutinosan - így aztán a bikavéren kívül itt más vér nem is folyt.
Cseh Gábor
